Maczák Orsolya - A tanmese
Írta: Csak Nőknek!
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 836
Maczák Orsolya: A tanmese
Egy hangárban állok, a festményeim kitakarják a falat, és maguk is falakat képeznek, kis ösvényeken lehet közlekedni közöttük. Valahonnan messziről beszélgetés és nevetgélés hallatszik, és a festmények közötti úton elindulok abba az irányba, ami remélhetőleg oda vezet. Pár méterenként kanyarok és kereszteződések tördelik a járatot, ahogy irányt váltok, és egyre gyorsabban megyek, hol közelebbről, hol távolabbról hallom a hangokat. Arra gondolok, hogy le kellett volna takarnom valamivel a képeket. Valakik bejöttek a hangárba, ahol a képeimet tartom, és a kezükben, biztosan tudom, cukros, színes üdítők vannak, és ahogy a képeimet nézve nevetgélnek, megbillen a kezükben a pohár, és ráborítják a képeimre. Meg kell találnom őket.
A pszichológus barátnőm, a barátnőm, aki mellesleg pszichológus, azt mondta, nekem vannak a legdidaktikusabb álmaim a világon. Az én álmaim egy pszichológus számára rendkívül szórakoztatóak. Meg akartam kérni, hogy ajánljon nekem egy jó szakembert, de azt mondta, etikátlan lenne. Eddig jutottam. Illetve egyszer beírtam a keresőbe, hogy pszichológus, 5. kerület, és találtam is egy rendelőt, de amikor a jelentkezés gombra mentem, azt kérte, hogy írjam le, miért kerestem fel őket, hogy tisztább képet kapjanak. Ha azt kérdezték volna, mi a panaszom, legalább tudom, merre induljak el.
Nem bírom nézni, ahogy nézik. Izzad a tenyerem. Az összes általános iskolai osztálytársam egyetlen képem állja körül, lopva egymásra pillantanak, nem tudják, mit gondoljanak. Bűntudatom van, el szeretném mondani nekik, hogy ez egy konceptuális sorozatból kiragadott darab, és nem azért néz így ki, mert szebbet nem tudnék, ha akarnék, hanem tudatos döntések sorozata vezetett ide. Vannak szebbek is, kiáltanám nekik. Valahonnan gyerekek szaladnak elő, megragadják a volt osztálytársaim ruhaujját, vagy pulóverük derekát, és elhúzzák őket. Valakinek a lyukas zsebéből kihullik egy pénzérme.
A belvárosban lakok. Mielőtt elindulok otthonról, teljesen felöltözve még egyszer belenézek a tükörbe, és elmondom, a belvárosban, a rakparton. Nem akarom útközeben elővenni a telefonom, hogy megnézzem a térképet, úgyhogy indulás előtt többször elismételtem az utcaneveket, amiken végig kell mennem. Az ötödik kerületben úgy kell sétálnom, hogy a határán legyen a sietésnek, céltudatosan, bosszúsan a turistákat kerülgetve. Nem vagyok turista. Nem vidéki vagyok, nem külföldi. Rumbach. Lecsekkolom a kapucsengőn a rendelő nevét, megdobban a szívem, mikor meglátom. Átmegyek a szemközti járdára, és nézem a kijövő, bemenő embereket. Próbálom kiszűrni a sima lakosok közül a terapeutákat és az elmebetegeket.
Nagyon nedves a lakásom, felülről ázik. Annyira párás a levegő, hogy nem száradnak meg a képek. Alig használok hígítót, szinte szárazon kenem fel a festéket, a sörétek mély árkokat vájnak bele, ahogy erővel dolgozom bele a vászonba, mégis mintha olvadnának, színes csíkok indulnak meg a kép alja felé, és lecseppennek a padlóra. Érzem, szinte fizikailag érzem, hogy elveszítem a kauciót. A belvárosban. Kinyitnám az ablakot, de nem nyílik, csak dísznek van, műemlékvédelmi épület. A rakparton. Fel kell törölni a festéket a parkettáról, le kell törölni a vászonról, így nem maradhat. Arra ébredek fel, hogy hangosan mondom, én nem ezt a képet akartam festeni.
Lakos. Lakos. Biciklis lakos. Egyedülálló anya lakos, két gyerek lakos. Terapeuta. Terapeuta. Biciklis terapeuta, egyedülálló anya terapeuta, két gyerek terapeuta. Elmebeteg. Biciklis elmebeteg. Egyedülálló anya elmebeteg, két gyerek elmebeteg. Mikor csukódik valaki mögött az ajtó, mindig kísértést érzek, hogy odaszaladjak, utolsó pillanatban megfogjam. Besurranhatnék. Még mindig besurranhatnék. Még mindig, és most már nem. Nem csak itt, minden záródó ajtó esetében jön ez a késztetés, hogy megállítsam. Minden elektromos zár eszén túl akarok járni. Minden körfolyosót, minden gangot meg akarok nézni, be akarok hatolni minden helyre, ahova a belvárosban ingyen be tudok.
Hahotázok, beszélgetek, ujjal mutogatok másokra. Hirtelen csönd támad, minden rossz szándékom visszhangzik a térben. A kép, amin az előbb nevettem, egyszerre megváltozik, és meglátom, hogy korszakalkotó műremek. Túl közelről néztem, lép oda hozzám a művész, a vállamra nehezedik a keze, hátrább lépünk, és észreveszem, hogy ez az én képem, egy régi, de jobban sikerült képem, egy szép képem, csinos kis kép, amit leöntöttek hígítóval. Vagy valami egyéb oldószerrel. Édes szagot áraszt. Így sokkal jobb, nem? kérdezi a valaki, akinek a vállamon a keze. Megrémülök. A maga műve? Egészen elfeküdtem a karomat, sajgott, ahogy felébredtem, és visszatért belé az élet.
Sípol a zár, kijön egy nő a kapun, felismerem a weboldalról. Szőke haj, nagy lencsiszemek. Gyerekpszichológus terapeuta. Észrevesz terapeuta. Egy pillanatra ingyen foglalkozik velem terapeuta. Belvárosi terapeuta. Beszáll a kocsiba, és hazamegy a gyerekeihez vidékre terapeuta.
Elindulok. Ismétlem magamban az utcákat, de néha a kereszteződéseknél elbizonytalanodom, hogy jobbra, vagy balra kell mennem. Nekem jön valaki, a pszichológus barátnőm, a barátnőm, aki mellesleg pszichológus, szabályosan belém sétál. Azt hihette, hogy vidéki vagy turista vagyok, és úgyis kikerülöm a belvárosi, öntudatosan sétáló lakosokat. Mit keresek itt, kérdezi. Megnéztem a rakpartot meg a bazilikát, felelem. Aztán elmesélem, mit álmodtam, és kapuban állós- terapeutás részen jót nevet.